Az élet az erőfeszítéseket díjazza, nem pedig a kifogásokat.
Andrew Mattheus
Csak a tévét néztem, miközben lányom bölcsiset játszott és épp a babáit altatta, mikor az egyik kereskedelmi csatornán ezt az ÜZENETET olvastam. S megfogott, hiszen az élet, az életben maradás lényege benne van.
Egy éve mentem vissza tanítani, mindössze két évet hagytam ki mégis, megdöbbentő az akkori elsőseim és a mostaniak között a különbség, de ezt a felsőbb osztályokra is igaz. Egyszerűen gondolkodási képességüket elvesztették, csak a "konzerv" dolgokat képesek befogadni, s küzdeni,......na azt aztán nem. Tehát azzal amivel kínlódni kell, amin kicsit gondolkodni kell, vagy csak egy kicsit megküzdeni érte, hogy elérjék inkább hátra dőlve "kezeket feltéve" megadják magukat és nem csinálják. Feladják. Hiszen sokkal egyszerűbb feladni, mint megdolgozni érte. Csak ezt a szülők sem látják be, s sokszor ők oldanak meg a gyerek helyett minden felmerülő gondot,apró,-cseprő vitákat, gyerekgondokat, mintha üvegburokban kellene őket tartani, ne hogy megtanulják az önállóságot, a játszmák, a konfliktusok kezelését.
Tehát küzdünk, mint a csigák, hátha átjutunk az út jobbik oldalára!
:)
Tehát küzdünk, mint a csigák, hátha átjutunk az út jobbik oldalára!
:)
2 megjegyzés:
Azt kell mondjam, sajnos pontosan tudom, miről beszélsz. Én is ezt tapasztalom úton-útfélen, s nemcsak kicsiknél. Szerintem a tizenéves korosztályra is jellemző már ez (s itt tényleg elnézést a kivételnek). Pontosan tudják, mi jár nekik, de tenni érte már nem hajlandóak. Minden egyes ilyen szituációban azt gondolom, hogy én várok tőlük sokat, de ha belegondolok abba, én milyen úton és mennyi küzdelemmel jutottam el odáig, ahol most vagyok, ... Hiszem azt, kellettek ezek a küzdelmek, hogy tudjam becsülni, amim van.
Egyetértünk, s sajnálom, őket, hiszen az élet nagy pofonokat oszt ki majd nekik.
Megjegyzés küldése