Az volt, s nem is kicsi, bár inkább az én tragédiám, mivel tönkrement a fonalaim 80%-a.
Az eset egyszerű, egy hobbyból varró anyukának itt is ott is van némi holmija, le-s felveszi a varrnivalót, attól függ férje, gyermeke és a háztartás mennyire engedi. Szegény fonalas dobozt én is magára hagytam, s mellette a kávémat is, mikor lányom az ölembe ugrik....pohár borul......kávé a dobozban....fonalak elázva. S mivel én kávét cukorral szeretem, így hiába is próbálkoztam, nem tudtam kimosni, furcsa állaga lett, így a kukában landoltak.
Kissé kétségbe estem mert egy mérőlécet kéne szépen felöltöztetnem, de nincs mivel varrjak, így életemben először Vaterát ragadtam és vásároltam jó pénzért 50db hímzőfonalat.
Most már hímezhetek és bízhatok abban, hogy olcsó húsnak, finom lesz a leve.
Történt azonban velem más szívszorító esemény is. Tegnap hazafele a munkahelyemről az árok szélén, egy apró termetű kölyök (kamasz) kutyát láttam meg. Először tovább hajtottam, de a lelkiismeretem nem hagyott nyugodni. Visszakanyarodtam és összeszedtem. Telefon mamámnak, azzal a felkiáltással, hogy UGYE KELL EGY ÉDES KIS KUTYA?!Szegényem nem tudott mit tenni befogadta. Még egy telefon húgomnak, jöjjön el a kutyusért, mert a leányzót és a kutyát egyszerre nem szeretném a 45 perces úton szemmel tartani, egy légtérben tudni. Így hősünk megmenekült, s a mamáék meg NA JÓ ARANYOS! mondattal befogadták :)
